A muflonról – pro- és kontra: A természetvédők utálják, a vadászok szeretik!

A természetvédők utálják, a vadászok szeretik. Mi az? Hát a muflon – vágják rá nyomban a magyar jágerek –, az egyetlen itt élő vadjuhfaj, amelyiknek a szabadterületi cserkelő vadászata igazi, embert próbáló tevékenység, egyfajta hegyi vadászat (na persze a hazai viszonyokat alapul véve). Manapság a kosok mintegy háromnegyedét már a belföldi bérvadászok ejtik el és a fizetőképes hazai kereslet is megháromszorozódott.

Az igényekkel együtt – gondolhatnánk – a kínálati oldal is megerősödött. Sajnos nem így van! Az átlagos szarvhossz csupán 50–75 centiméter között alakul, meglehetősen gyakori a kisívű, nyakba növő csiga, ráadásul a trófeabírálati eredmények is alátámasztják, hogy 1997 óta folyamatosan romlik az állomány minősége. Ahhoz, hogy a helyzet némiképp javuljon, vérfrissítésre volna szükség – és talán nem csak a muflonok, hanem a vadgazdálkodó szakemberek körében is…

Magyarországra, a Nyitra megyei Ghymesre (ma Szlovákiához tartozik) 1868-ban gróf Forgách Károlynak köszönhetően érkeztek a legelső muflonok Korzikáról, míg hazánk mai területére az első telepítés 1901-ben történt, a Füzérradványra kerülő egyedek származási helye Nagyappony és Ghymes volt. A 40-es évek elején állományát 2000 példányra becsülték, ám a második világégés idején mindössze 100-ra csökkent a létszám. Az állomány csak lassan tért magához, az 1960-as évektől a ’80-as évekig a MAVOSZ végzett jelentősebb telepítéseket, majd nagyot változott a megítélése, és a jelszó az állománycsökkentés lett, bár egyesek a teljes kiirtása mellett kardoskodtak, ráaggatva a tájidegen, a környezetromboló, majd később a valamivel árnyaltabb „nem őshonos” jelzőt. A muflonellenes lobbi többnyire a védett növénytársulások tönkretételével érvelt, és sokszor a stílus vagy a hangnem sem volt szalonképes, mégis, mára talán már elcsitultak a hullámok és a muflon közkegyelmet kapott, de a természetvédők nyomására olyan szinten kell tartani az állománysűrűséget (3 egyed/100 hektár), hogy a legintenzívebben használt területek növénytársulásai azt tolerálni tudják. Valójában – ha nem lenne muflon – tartani kellene a védendő sziklagyepek cserjésedésétől, majd beerdősülésétől, így – ezt megelőzendő – alacsony sűrűség mellett a csigásszarvúak akár hasznosnak is tekinthetők.

Napjainkban az ország középhegységi területein gyakorlatilag mindenütt előfordul, általában szigetszerű elhelyezkedésben, így a beltenyésztési depressziónak és a megfelelő genetikai potenciállal rendelkező kosok elejtésével a minőségromlásnak is fennáll a reális veszélye. A legnépesebb populációk az Északi- (3400 pld) és a Dunántúli-középhegységben (3300 pld), valamint a Budai hegyvidéken (1900 pld) fordulnak elő. A leghosszabb csigájú kosok a Budai hegységben, a Mátrában, a Bükkben, a legnagyobb terpesztésűek pedig a Vértesben, a Mátrában, a legnagyobb körméretűek pedig a Zemplénben, illetőleg a Mátrában találhatók.

A vitatott megítélésből adódó problémák áthidalására egyre jellemzőbbé vált a zárttéri tartás, melynek eredményeként az ezredfordulón a hazai, 10 ezer körüli muflonállomány egynegyede már kertben élt, ahol általában „kiegészítő” vadként tartják, hiszen piaci értéke meg sem közelíti meg a többi nagyvadfajét, igaz, a kereslet – relatíve magas vadászati árjegyzéki díjtétele ellenére – folyamatosan növekedik. Ezt látszik alátámasztani az a jellemző adat, mely szerint a muflon a vadaskertben tartott összes vadlétszámnak csupán az 1-2 százalékát teszi ki.

A kerti körülményekhez kiválóan alkalmazkodik, a szabadterületi állományoknak azonban meghatározott környezeti igényei vannak. Optimális élőhelyén az évi csapadékmennyiség 800 milliméter alatti, és átlagosan 50 napnál kevesebb az olyan havas nap, amikor a hóborítás nem éri el a 30 centiméteres vastagságot. Az idősebb, záródott erdőállományokhoz kötődik, ahol a legelési viszonyok jók, és a cserjeszint szegényesebb. Erre azért van szükség, mert a muflon táplálékának zömét – évszaktól függően – a fás szárúak és a fűfélék adják. Bár nem legelőtípusú, a fűfélék 10-20-ban szerepelnek az étlapjukon. A fás szárúak részesedése tavasszal és ősszel 50, télen még ennél is több, közel 80 százalék.

Otthonterületükön belül a beálló helyeket jól kivehető váltók kötik össze. Hegyvidéki területen megfigyelhető a hóviszonyok függvényében hegy-völgy irányú és a hideg időjárás beálltával a déli, valamint a keleti kitettséget kereső kóborlása, vándorlása. Mozgáskörzete meglehetősen kicsi, méretét a rendelkezésre álló táplálék mindenkori elérhetősége befolyásolja, ám legfeljebb 5 kilométerig terjed. Nappali állat, megszakításokkal naponta 14-17 órát táplálkozik, míg 7-10 óra jut a pihenésre és a kérődzésre. A pihenő- és a táplálkozó hely közötti távolság 1-2 kilométer.

Az állományfejlesztés időszakában megengedett az 1:2 ivararány, de a mennyiségi cél elérése után be kell állítani az 1:1-es ivararányt, sőt, a trófeaminőség javításához javasolt az 1,2-1,5:1 ivararány a kosok javára. Egy populáció optimális kormegoszlása kosoknál: 44 % fiatal, 46 % középkorú és 10 % öreg, a nőivarúaknál a jerkék aránya 16 %, a középkorú anyajuhoké 66 %, az öreg „matrónáké” pedig 18 %. Általánosságban elmondható, hogy az utóbbi években (a kosokat érintő nagyobb vadászati igény miatt) felborult az ivararány és a korszerkezet sem megfelelő, különösen a kosoknál az elfiatalodás jellemző, amely ugyancsak a keresletből adódik, hiszen mindenki nagy és öreg kost szeretne lőni, a jogosultak pedig a bevétel – és a pillanatnyi anyagi haszonszerzés – reményében nem kímélik az állományt. A trófeabírálati adatok alapján megállapítható, hogy hazánkban négy-hatéves korukban ejtik el a kosok többségét, tehát kevés az érett, igazán öreg kos.

Az éves hasznosítási ráta szinten tartó szabályozás esetében 20 százalék. A nőivarúak selejtezésénél a gyenge bárányokat vezető vagy báránytalan jerkéket, juhokat kell puskavégre kapni. A juhok alacsony élettartamon való kezelése hiba, ez a minőség csökkenéséhez vezet. Gondot jelenthet az is, hogy a muflon télen, tehát a vadászati idényében nyájakban jár, s általában a legidősebb nőivarú egyed a vezér, elvesztésével könnyen felborul a szociális szerkezet, amely a bárányok későbbi elhullásával vagy a szaporodás sikerességének a csökkenésével jár. A tarvad vadászatánál tehát – főleg a tereléseken – külön fel kell hívni a puskások figyelmét, hogy a vezérjuhot kíméljék. A kosok közül azokat, akiknek a szarva egyéves korukra nem éri el, vagy csak kissé haladja meg a fülmagasságot, decemberben vagy januárban terítékre kell hozni. A kétévesekből a 20 centi alattiakat, míg a 3 esztendősökből a befelé növőt, illetőleg a vékony csigájút kell elejteni. Igazi minőségi selejtezést csak 3-4 éves kortól lehet végezni, ekkor a kis körívű, vékony és rövid csigájú kosokat kell lőni, mint ahogyan a szűk, a túlterpesztett, a hátrafelé álló, a durva aszimmetrikus, illetőleg a töredezett szarvvégű sem való egy jó minőségű állományba. Ugyanakkor nem árt vigyázni, mert – mérettől függetlenül – kímélendők a szarvat, dudort vagy szarvcsapot viselő anyajuhok, akik vélhetően jó szarvnövekedési tulajdonságokat örökítenek. A jó minőség eléréséhez a szakszerű selejtezés mellett jó genetikai adottságú állományra, alkalmasint vérfrissítésre van szükség. A minőségjavító telepítés akkor indokolt, ha az érmes arány 40 százalék alá csökken.

(szöveg: Wallendums Péter, képek: Turóczi Anett )