A jövő nagyvadja

A dámot sokan tájidegennek, nem kívánatos fajnak tartják, ám a fosszilis leletek – csontmaradványok, lenyomatok – egyértelműen mutatják, hogy már több ezer esztendővel ezelőtt is éltek lapátosok a Kárpát-medencében. Ennek bizonyítéka, hogy a vértesszőlősi előember-telepen jellegzetes dámagancs töredéket és két fogat is találtak. Pedig – annak ellenére, hogy a hazai vadászoknak mindössze hat százaléka lőtt dámot – a gímszarvas után a legfontosabb nagyvadunk. Igaz, mennyiségi szempontból csak a negyedik helyet foglalja el, és csupán Magyarország vadászterületeinek öt százalékán, mozaikszerűen él. De ha azt vesszük, hogy 1937 óta folyamatosan magyar dámtrófea áll a világranglista élén, és hogy az első ötven helyezettből harmincat nálunk zsákmányoltak a vadászok, akkor megítéléséhez, jelentőségéhez kétség sem férhet. A dám a jövő nagyvadja lehet, hiszen kiváló alkalmazkodó képessége és telepíthetősége mellett hatalmas vadászati értéket fajról van szó.

A dámnak általában két, vadonélőnek tekinthető, természetes faját különböztetik meg: a Kis-Ázsiában élő mezopotámiai- (Dama mesopotamicus) és az európai dámot (Dama dama), bár ezek faji önállóságát sokan kétségbe vonják.

Írásos adatok szerint a brit szigetekre a IX. században a normannok telepítették be. A betelepített dámok, ahogy akkoriban mondták az „erdők barmai”, királyi védelmet élveztek. A dámtenyésztő parkok a Tudorok idején (1485 és 1603 között) élték virágkorukat, s idő közben az alfaji besorolást is elnyerő shorpshieri hosszúszőrű dámvad (Dama dama springthorpei) fenotípusos változata is kialakult. Napjainkban Anglia szinte minden megyéjében, Walesban és Skóciában is elterjedt. Írországban az első feljegyzések szerint, 1244-óta folyamatosan él, bár nem olyan gyakori, mint a gímszarvas.

Az eredetileg a Kárpát-medencében is honos dám az utolsó jégkorszak idején kipusztult, és csak a rómaiak telepítették be újra. A magyar történetírás első dámról szóló emléke 1261-ből származik, amikor IV. Béla király a Zólyom-lipcsei német hospesek jogait felsoroló okiratban a dámvad vadászatát is megtiltotta számukra. Egy 1504. évi királyi rendeletben is szerepel, mely szerint a dám vadászata a jobbágyok számára tilos. Németországban – ahol ma közel 5 ezer vadaskertben tartják – 1531 táján még nem ismerték, de Közép-Európában néhány évszázaddal ezelőtt már vadaskerti állatként meghonosították.

Az 1800-as években a dámgazdálkodás – az Esterházy uradalomnak köszönhetően – reneszánszát élte, az állomány nagysága meghaladta a 3 ezer példányt. Az első hazai, egészen pontosan gyulaji világrekord dámtrófea az 1937-es Berlini kiállításon bemutatott aranyérmes agancs volt.

Az 1970-es évek közepén a MAVOSZ javaslatára és pénzügyi támogatásával nagy arányú élőbefogással láttak hozzá a néhol túlszaporodott állomány csökkentéséhez. 1977 és 1988 között 6237 dámot fogtak be (ennek jelentős részét, 97 százalékát Gyulajon. A befogott állatok csak részben maradtak országon belül, több mint egyharmaduk külföldre került.

A XX. század elejétől nem csak Európában, hanem szinte az egész világon meghonosították, így Iránban, Dél-Afrikában, Madagaszkáron, Ausztráliában, Új-Zélandon, valamint Észak- és Dél-Amerikában is. Az európai állományok nagyobb része vadaskertekben él, sőt az Unión belül több tagállam is van, ahol kifejezetten a húsáért tenyésztik. A legészakibb állomány Finnországban, a legkeletibb populáció Litvániában, a legdélebbi Törökországban található.

Az összefüggő hegyvidéki erdők kivételével kisebb nagyobb számban Magyarország minden területén előfordul, a legjobb állományok Gyulajon, Lábodon, Gúthon, Tímáron, Lovasberényben, Válon, Pusztavacson és Gyulán találhatók. Becsült állománya 26700 példány, a hasznosítási arány 35,6 százalék (összesen 9500 lelövés, befogás és elhullás). A hazai állomány 27 százaléka zárt téren él, s ez adja az összteríték ötödét is.

A dámtrófea világranglistán az első tízből öt hazánkból származik. Az 1970-es években még ennél is nagyobb volt a magyar hegemónia (a világranglista első 27 helyezettjéből 24 magyar volt), de a gyulaji exportnak köszönhetően, más országokban is jelentősen erősödtek az állományok. A magyar ranglistán az első tíz helyezett átlagsúlya 4,957, míg a világranglistán a „top 10” átlagosan 4,91 kilogrammot nyom a mérlegen.

A dám kiválóan telepíthető, rendkívül alkalmazkodó faj. Elsősorban azokon a területeken érdemes számolni ezzel a lehetőséggel, ahol a gímszarvas agancsminősége gyenge, vagy egyáltalán nem is fordul elő. Kiváló „indikátor”, a számára kedvező élőhelyre egy-két évtized alatt robbanásszerű létszámnövekedéssel reagál.

Hazánk legjobb dámállományainak környezetére a kontinentális klíma, a havas napok kis száma és az alacsony hótakaró, lazább szerkezetű talajon található lombos vagy lombelegyes erők a jellemzők. A csülök alakulása miatt előnyben részesíti a löszös, homok, és kerüli a mély, nedves talajokat. Kedveli a dús aljnövényzetű, mezőgazdasági területekkel váltakozó bozótos, cserjeszinttel ligetszerűen tarkított lomberdőket, sok makktermő cser- és tölgyállománnyal, de fenyőelegyes állományokban is előfordul. A nagyobb erdőtesteknek inkább a peremén él. Otthonterületének nagysága 50-250 hektár, szemben például a gímbikák 5000-12000 hektáros, vagy a vaddisznó 1000-2000 hektáros mozgáskörzetével.

A táplálék-összetételt illetően hazai nagyvadfajaink egyik legigénytelenebbike. Legelő típusú, de szívesen fogyasztja erdei fák és cserjék lombját, rügyeit, hajtásait is. Erdei mennyiségi vadkártétele 3,8 %, kéreghántása általában táplálékhiányra vagy a túl nagy állománysűrűségre vezethető vissza. Ebben az esetben kiegészítő takarmányozás vagy létszámcsökkentő szabályozás szükséges.

Szarvasféléink közül a legmagasabb rosttartalmú takarmányt a dám tudja hasznosítani, bár bendőjének és recés gyomrának testtömeghez viszonyított aránya kisebb, mint a gímszarvasnak, de vékonybelének viszonylagos hossza jóval nagyobb, ami a megkezdett emésztési folyamatok tökéletesebb befejezését teszi lehetővé.

A vegetációs időszakban táplálékának több mint felét teszik ki a fűfélék, és ez az arány csak télen csökken 25 százalék alá. Ebben az időszakban a fás szárú növényzet részaránya megnő táplálékában. Tavasszal és nyáron szívesen fogyaszt lombot is, ősszel pedig makkot és gyümölcsöt. Az agancsjellemzőkben egyértelműen kimutatható összefüggés van az erdősültségi aránnyal, az állománysűrűséggel, illetőleg a bekerítés-szabad mozgás hatásával.

A többi nagyvadfajhoz képest nagynak mondható a területhűsége, nem kóborol el nagyobb távolságra, elvándorlás pedig csak nagyobb állománysűrűség mellett figyelhető meg. Mozgáskörzete mindössze 30-500 hektár. Tudni kell azonban, hogy a fajok közötti versengés (interspecifikus kompetíció) során olyan szabadterületi élőhelyekről, ahol a dám nagy sűrűségben fordul elő, jóformán kiszorítja az őzet, s ezeken a területrészeken a gímszarvas, valamint a vaddisznó sűrűsége is csökken. Intenzív takarmányozással lehet segíteni a helyzeten, így zárttéri körülmények között a többi vadfajjal eredményesen együtt tartható.

Reprodukciós képessége kiváló, a tíz év alatti nőivarú egyedeknél 96%-os a vemhesülés, de a vizsgálati eredmények azt is alátámasztják, hogy szoros összefüggés mutatkozik a nőivarú egyedek kondíciója és a szaporulati arány között. Különleges kutatói megállapítás továbbá, hogy az idős korcsoportba tartozó tehenekre jellemzőbb a nőivarú utódok létrehozása.

A bikák és a tehenek rendszerint 17 hónapos korukban válnak ivaréretté. Szeptember végén az addig laza csapatszerkezetben élő bikák már nem nagyon tűrik egymást, összecsapnak, és elkezdik felkeresni a hagyományos barcogóhelyeiket, ahol barcogóteknőt kaparnak a talajba, melyet vizeletükkel és ondóváladékukkal megjelölnek, majd keményen, akár fizikai összecsapások árán védelmeznek más bikáktól. Egy-egy teknőt a bika több éven át is használhat és egy lapátosnak több barcogóteknője is lehet.

Az intenzív barcogás október közepén indul meg. A domináns bikák ekkor idejük több mint 80 százalékát barcogással töltik, keveset táplálkoznak, s október végére a testsúlyuk ötödét is elveszíthetik.

A fajra a „hölgyválasz” jellemző, a barcogó bikákat a tehenek keresik fel, s a legdominánsabbakkal (testnagyság, agancsméret, hang, de legfőképpen az agresszivitás alapján) párzanak. A tarvad „választását” természetesen az is befolyásolja, hogy a barcogóhely mely részén helyezkedik el a teknő. A legjobb helyek, a rangsorban elöl álló bikák teknői egy többnyire szabálytalan alakú koncentrikus kör közepén helyezkednek el. A fiatalabb, gyengébb, rangsorban hátrébb álló bikák ettől fokozatosan egyre távolabb szorulnak, s ott várják a nekik jutó tarvadat. A bikáknak a dominancia-sorrend miatt csupán 10 százaléka jut fedezési lehetőséghez. A vadbiológusok szerint kis populációkban előfordulhat háremfoglalás is, de nem ez az általános.

A dám állománykezelésének legfőbb hibája, hogy sok helyütt nem a minőségi, hanem a mennyiségi mutatók határozzák meg a gazdálkodást. Igazi eredményre szabályozási szempontból az vezet, ha a bikák esetében csak a másod-, de inkább a harmadfüveseknél kezdődik el a valódi selejtezés, a fiatal korcsoportoknál ugyanis még nem látszanak egyértelműen az agancsjellemzők. A kétéves, 10 centiméternél rövidebb csappal rendelkező, a 3-4 éves szemág nélküli vagy nyársas, illetőleg az 5-9 éves téglalaptól eltérő, hasadó, elágazó agancsú bika nem kímélendő. Golyóérettnek tekinthető egy bika, ha legalább 10 éves és lapátja minimum 30 cm hosszú, 14 cm széles, zárt, csipkézett és közel szimmetrikus, súlya 3 kg fölött van. (Kiemelt állomány esetén a korhatár 12 év, a súlyhatár 3,5 kg).

Kor	Jó tulajdonságúak (kímélendő)	Rossz tulajdonságúak (lőhető)
Csapos – 2 éves	20 cm-nél hosszabb szárhossz, erős agancstövű, testileg jól fejlett, erős	20 cm-nél rövidebb, fülmagasságot el nem érő, hegyes, vékony csapok, gyenge agancstő, gyenge test
Kanalas felrakás – 3 éves	40 cm, vagy magasabb szárhossz, nyitott tenyér nagyságú kanál, szemág megléte	40 cm-nél rövidebb, 5-6 cm átmérőjű kanál, gyenge szemág, szűk állás
Lapátos – 4-5 éves	60 cm szárhosszúság, két tenyér nagyságú és arányos lapát, szemágak és középágak mindkét száron	60 cm-nél rövidebb szárak, három- vagy négyszöghöz hasonló lapát, ami a középág felett indul, hasított lapát, szűk állás, gyenge szárak és ágak
4. felrakástól	Erőt mutató, hosszú, a középág felett induló, jól csipkézett lapát, erős szárak, fejlett szem- és középágak. Mechanikai sérülés megengedett!	Rövid lapát, gyenge szárak és ágak, szűk állás, hasított lapát

 

Természetesen a trófeacentrikus selejtezési elvek mellett a nőivarú egyedek selejtezési mutatóit is figyelembe kell venni. A vezértehén és az ikerborjas tehén kímélendő (ikerellés csak 1-6 százalékban fordul elő), a nem borjas ünő azonban lőhető.

A borjak selejtezésénél támpontot nyújthat, hogy a bikaborjak feje szélesebb, testük általában sötétebb, mint az űnőborjaké, fejükön decemberben már látszik az agancstő dudor és oldalról az ecsetjük szőrpamacsa. A gyenge, borzas ünőborjak, az ikrek közül pedig a véznább elejthető.

A dám vadászatát nehezíti, hogy a látása és a felismerő-képessége jó, így minden fölösleges mozdulat vagy hang elárulhatja a vadászt. A takarást kihasználva, még jó széllel sem könnyű hozzájuk közel férkőzni. Ősszel és télen szinte mindennapos látogatói a szóróknak, míg tavasszal és nyáron csak ritka vendégek. Ezt a tulajdonságot – főleg a tarvad selejtezés során – jól ki tudjuk használni. A váltóit jól tartja, a legcsekélyebb hangra viszont azonnal elugrik. Cserkeléssel vagy fogatos barkácsolással barcogási időszakban eredményesen próbálkozhatunk. A barcogást nehéz utánozni, de nem is érdemes, ellentétben ugyanis a szarvassal, a dámbika a teknőjét, és nem a háremét védi, s a „rábarcogást” nem tekinti harcra hívásnak, csupán az elfoglalt helyen való jelenlét hangjelzésének. Éppen ezért a barcogó dámbikát a vadásznak kell megközelítenie, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen a közelben lévő tarvad vagy a környéken „sertepertélő” fiatal bikák valamelyike megriadva, a négy lábáról egyszerre felugrálva, villogó fartükörrel és felálló farokkal pillanatok alatt kiürítheti a barcogóhelyet. A siker zálogát a barcogóhelyre több irányból elvezető, jól karbantartott cserkelőutak és az azokon „belopható” magaslesek vagy lőpalánkok jelenthetik.

Függetlenül attól, hogy aránylag „puha” vadnak tartják, jó lövést is messzire elvihet, célszerű tehát nagyobb kaliberű puska és nehezebb lövedék használata, amely nagy eséllyel át is üt a vad testét.

S végül egy „apró” jó tanács kezdő dámvadászoknak: a gyöngyfogat ne keresgéljék sem a lapátos bika, sem a tehén szájában, merthogy a dámnak nincsen grandlija!

 

( szöveg: Wallendums Péter, fotók: Turóczi Anett, filmek: HAZAI VADÁSZ TV Magazin )